Az első kapcsolatom nem tartott hosszú ideig, nagyon rövid idő után rá kellett jönnöm, hogy a fiú, akivel együtt voltam, egyáltalán nem az, akire én igazából vágyom…  és kellemetlen így kimondani, de az ő helyébe szinte bárkit be lehetett volna helyettesíteni, mert annak idején annyira vágytam már valakire, akit szerethetek, akivel együtt lehetek, hogy az elsővel összejöttem, aki nagyjából megfelelt az elvárásaimnak. Hamar meg is mutatkozott ennek az eredménye, így egy hónap után én mondtam ki, hogy legyen vége. Pillanatnyi szünetet sem hagyva, azonnal belevetettem magam az ismerkedésbe. Hamarosan megismertem egy srácot, akivel nagyon jól kijöttünk, és sok közös volt bennünk…  és nem mellesleg iszonyatosan jól nézett ki. Rövid idő alatt azon kaptuk magunkat, hogy egész nap egymással beszélünk… először csak MSN-en, aztán jöttek a többórás telefonbeszélgetések, és végül az az állapot, mikor már nem feküdtünk le aludni anélkül, hogy mégegyszer utoljára (kb tizedszer) ne kívánjunk egymásnak jó éjszakát még az ágyból is. Alig vártuk, hogy találkozhassunk, s két hét után ez végre megoldhatónak bizonyult. 70 km-re lakott innen, így nem volt annyira egyszerű. Ő mindenáron azt akarta, hogy nála töltsem a hétvégét, én inkább amondó voltam, hogy először csak találkozzunk egy semleges helyen, valahol Pesten mászkáljunk kicsit együtt. Végül abban maradtunk, hogy Pesten találkozunk ugyan, de utána megyek hozzájuk. A találkozás azt hozta, amit vártam… ott volt, és pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Boldognak éreztem magam, és örültem, hogy mehetek vele. Kb. egyórás buszozás után úgy döntöttünk, az utolsó néhány kilométert már gyalog tesszük meg, úgyis szép idő van. Teljesen elhagyatott volt az út, ahol mentünk, és itt már nem bírtunk magunkkal, elcsattant az első csók is, meg a következő… szóval kicsit lassan haladtunk, de végül megérkeztünk hozzájuk. A szüleinek úgy mutatott be, mint egy barátját, akit a neten ismert meg. Ebédeltünk, és a nap hátralevő részét a szobájában töltöttük, de nemigen mertünk semmit csinálni, mert a szülei otthon voltak, az ajtón meg még zár se volt. Előre mondta viszont, hogy másnap reggel utaznak el vidékre, és akkor másfél napig csak miénk lesz a ház. Este – azt a bizonyos másnapot várva – nagyon korán, már kb. 9 órakor lefeküdtünk. Nekem a szobájában ágyaztak meg, egy, a földre terített matracon. Amint kicsit elcsendesedett minden, kimászott az ágyából, s bebújt mellém. Ami simogatásnak indult, az igen hamar vad csókolózásban végződött, és már a póló is lekerült mindkettőnkről. Én épp rajta feküdtem, mikor hirtelen ellökött magától. Hátranéztem, és csak annyit láttam, hogy lassan csukódik az ajtó. Valaki ránknyitott…
Teljes pánikba esett, hogy mi lesz most, azonnal visszament az ágyába, és próbált úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Öt perc múlva nyílt az ajtó, és az anyukája kihívta. Hiába hallgatóztam, nem hallottam semmit. Nemsokára jött vissza, az arca falfehér volt, beszélni is alig tudott. Annyit tudott kipréselni magából, hogy hatalmas balhé van, a szülei azt hiszik, beteg, és orvoshoz akarják vinni, nekem reggel azonnal haza kell mennem, neki pedig most át kell mennie egy másik szobába aludni. Végül szó nélkül felnyalábolta a takaróját, kiment, és rámcsukta az ajtót. Azt az éjszakát, amit ezek után átéltem, ellenségeimnek sem kívánnám. Mondanom se kell, aludni nem tudtam. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mit tehetnék. Nem tudtam, kihez fordulhatnék, kit hívjak. Nem nagyon voltak meleg barátaim akkoriban. Egyetlen szerencsém az volt, hogy a szobában a gépet bekapcsolva felejtették, így megkerestem a Meleg Háttér lelkisegélyének telefonszámát, mert emlékeztem, hogy van valami ilyesmi, igaz, sose gondoltam volna, hogy egyszer szükségem is lesz rá. A szoba erkélyéről telefonáltam fojtott hangon, de sok segítséget nem kaptam, azonkívül, hogy egy nyugodt hangú úriember megállapította nekem, hogy bizony ez egy igen kellemetlen helyzet, és igen, valóban a legjobb ötlet, amit tehetek, hogy megpróbálok majd beszélni a szülőkkel. Gyakorlatilag elismételte azt, amit mondtam, csak kicsit máshogy, és élénken helyeselve.
Végül eljött a reggel, és hét óra felé kinyílt újra az ajtó. Az anyukája volt az; kissé nyúzottnak tűnt, de az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Gépiesen beszélt: „Mehetsz haza. Nagyon sajnálom.” Csendben összeszedtem mindenem, majd mentem utána. Mindkét szülő ott a állt a bejárati ajtónál, rezzenéstelen arccal, de látszott rajtuk, hogy a pokolba kívánnak leginkább. Mielőtt még a cipőm felvettem volna, megkérdeztem, nem beszélhetnék vele legalább mégegyszer utoljára…  Nem igazán értették, mit akarok, először azzal próbálkoztak, hogy mondjam nekik, amit akarok, és majd átadják. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen szeretnék beszélni vele. Végül felmehettem a hálószobájukba, ott volt… egy földre terített pléden térdelt, kisírt szemekkel, riadtan pislogott hol rám, hol a két szülőre, akik szorosan a sarkamban voltak, nehogy valami kárt tehessek a kicsi fiukban. Miután szegényen látszott, hogy leginkább azt se tudja, hol van, be kellett látnom, hogy őt nem vonhatom ebbe bele, egyedül kell boldogulnom. A nyakamban lihegő két testőrhöz fordultam, és kértem, hogy beszéljük meg ezt a kellemetlen helyzetet. Az apa dühösen rámförmedt, hogy ezen nincs megbeszélni; egy életre felejtsem el az ő fiát, ne keressem soha többé, és ha megtudja, hogy kapcsolatba próbálok vele lépni, az internetet kikötteti, a telefonját pedig el fogja kobozni, és egyáltalán mindenféle módon meg fogja akadályozni, hogy mégegyszer beszélhessünk. Jobbnak láttam nem feszegetni tovább a húrt, mert láttam, hogy már nem állnak messze attól, hogy az ablakon hajítsanak ki. Megadóan mondtam, hogy akkor megyek. Tőle el sem tudtam köszönni rendesen… csak nézett utánan vörös szemekkel, remegve… így láttam utoljára. 
Sosem felejtem el.

 (folyt. köv.)

-the deviant-