Nosztalgikus hangulatom van mostanában. Sokszor gondolom végig az életem, honnan is jöttem…  erről szeretnék írni most. Akad benne pár olyan momentum, ami meghatározza a mostani helyzetem is. 

Egészen régről fogom kezdeni…  még óvodás lehettem, mikor először kellett rádöbbennem arra, hogy más vagyok, mint a többiek. Volt egy fiú, akivel mi hát…  érdeklődtünk egymás iránt, a természetesnél jobban. Gyerekek voltunk még, nem tudtuk, mit csinálunk… azt sem, hogy ez „rossz” lenne. Az óvónőknek azonban hamar feltűnt, hogy mindig gyanúsan elvonulunk félre ketten, szóltak is a szüleimnek. Ők – érthető módon – nem voltak túl boldogok. Nem értettem, miért, hiszen én semmi rosszat nem tettem…  azt akarták, kerüljem ezt a fiút. Nincs is róla több emlékem, eltűnt teljesen. Talán nem is véletlenül…
Utána minden úgy tűnt, rendben van – a lányok iránt kezdtem érdeklődni, elnyomva magamban azt, ami mindig is voltam…  sikerült is egy ideig. Egyszer, talán lehettem öt éves, a szüleim – épp autóban ülve, teljesen váratlanul – nekem szegezték a kérdést, hogy most a fiúk, vagy a lányok tetszenek-e jobban…  meglepődtem, és hát mi mást válaszolhattam volna…  azt, amit hallani akartak. Megnyugodott mindenki, jobb is volt így talán.
Világéletemben magamnak való gyerek voltam. Már egészen kicsi koromban is mindig külön vonultam a többiektől, és remekül elvoltam egyedül is. A korombeliek társaságát nem kerestem, egyszerűen nem értettük meg egymást… sokszor éreztem úgy, túl gyerekesek hozzám. Inkább felnőttekkel beszélgettem, akik persze eléggé le voltak döbbenve ettől.
Emiatt is történhetett az később, ami – általános iskolába kerülve végleg magamra maradtam. Négy évet úgy húztam le, hogy nem volt egy barátom sem, alig álltam szóba valakivel, és az a néhány ember is alig ismert. Féltem őket túl közel engedni magamhoz, nehogy túl jól megismerjenek… Ebben az időben történt az is, hogy először kerültem internet közelébe. És mi mást nézne rögtön az ember ennyi idősen, ha nem pornóoldalakat… Hamarosan rájöttem, olyan is van, ami nekem tetszik…  hihetetlen hatással volt rám. Az „előzmények törlése” funkciót viszont ekkoriban még nem ismertem, így törvényszerű volt, hogy a szüleimnek hamar feltűnt, hogy a fiuk melegpornót néz. Nagy beszélgetés követte ezt, de kimagyaráztam magam. Ismét megnyugtattam őket, bár ekkor talán már nem kellett volna.

Felsőbe kerülve megváltoztak kicsit a dolgok. Másfél év alatt nagyjából sikerült az osztályba beilleszkednem, pár haverom is lett. Igazi barátom azonban sosem volt, és nem is lett még sokáig. A társaság, amibe kerültem, nem volt a legjobb, és nagyon finoman fogalmaztam. Az ő hatásuk az, hogy 11 évesen már felest vettünk az éjjel-nappaliban, és becsempésztük iskolai bulikra. Mikor lebuktak vele, persze én vittem el a balhét, mert én voltam az ügyeletes jó gyerek, a többieket meg alighanem egy ilyenért kitették volna. De az ivás valahogy megmaradt, ez volt minden hétvégi „buli” fő attrakciója. És én gyakran jártam el otthonról. A szüleimet nem érdekelte. Válófélben voltak, és ez bőven lefoglalta őket, rám már nem jutott idő, nem igazán figyelt rám senki…  azt se vették volna észre szerintem, ha drogos leszek. Szerencsére nem így történt, ellenben majdnem minden hétvégén sikerült elég tisztességesen berúgni, fél liter vodka elfogyasztása nem igazán ment ritkaságszámba, sőt, mondhatni rendszeres volt. Tetézte még ezt, hogy hetedikes koromban beleszerettem egy hetero osztálytársamba, és emiatt fél évig szenvedtem…  pontosan tudtam végig, hogy ő sosem lehet az enyém, de mégis hittem valami csodában.
Egyszer egy házibuliban voltam, ahol ő is ott volt. Elég hamar sikerült mindenkinek megközelítenie azt a bizonyos sárga földet. Én bementem egy szobába, lefeküdtem az ágyra, a többiek meg egy másik szobában voltak egy franciaágyon, és valami filmet néztek. Aztán egyszer csak bejött Ő. Lefeküdt mellém az ágyra…   majd elaludt. Egész éjjel nem aludtam. Csak hallgattam, ahogy szuszog a fülembe, és néztem őt. Minden vágyam tárgya ott feküdt tőlem karnyújtásnyira, mégis mintha egy világ lett volna közöttünk, mégsem érhettem el… „oly közel, s mégis oly távol”. Sosem felejtem el.

Ez a nehéz időszak eléggé kihatott a jegyeim alakulására is. Sokat rontottam. Végül nyolcadik év elején jöttem rá arra, hogy nagyon nem jó irányba tartok, és nem folytathatom így tovább. Egyedül jöttem rá, és nem volt, aki segítsen. A szüleim továbbra is egymással voltak elfoglalva. Végül teljesen magamba zárkóztam. Nem foglalkoztam többet a külvilággal, az egyetlen célom az lett, hogy kikerülhessek ebből a társaságból, és gimnáziumba menjek.
Az addigi haverokból ellenségek lettek, úgy látszik, csak ivásban és hülyeségben voltak partnerek. Az utolsó évem maga volt a pokol. Nem telt el úgy nap, hogy ne piszkáltak volna valamivel. Hol apróbb, hol nagyobb dolgokkal. Elvették valamimet, de csak azért, hogy nekem rossz legyen… olyan is volt, hogy mikor fel mertem a hangon emelni, nemes egyszerűséggel kést fogtak a hasamhoz. Mikor aztán végre a sulinak vége lett, és megszabadultam tőlük, végtelenül boldog voltam. Abba a gimnáziumba vettek fel, ahova szerettem volna menni, az osztály nagyrésze pedig szakközépben, de inkább szakmunkásképzőben kötött ki. A ballagásra, évzáróra már el se mentem. Tűzijátékkal ünnepeltem, hogy végre nem kell őket elviselnem többé.

S hogy mi a tanulság? Talán nincs is. Az, hogy az ember sokszor csak magára számíthat, és ha valamit el akar érni, talán legjobb, ha egyedül teszi. Ilyen környezetben mindenképp.

Hamarosan folytatom…

-the deviant-