Alteregoban jártam az este, ébredezem, regenerálódni próbálok… elronthattam a gyomrom valamivel a pián kívül is, mert masszív hányinger gyötör már két órája. Gondoltam a bennem kavargó… nem, most nem arra gondoltam. Szóval a bennem kavargó érzéseket kivetítem ide.
(Na most ezen a megfogalmazáson még én is fennakadtam kicsit.)
Egy vers jutott az eszembe, amit most idézni szeretnék, mert annyira illik épp hangulatomhoz/állapotomhoz. Kortárs szerző, remélem azért jogi problémáim nem lesznek miatta...
Cossante a lehányt küszöbről
Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves
szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
Arra a pillanatra.
Mikor lehánytad a küszöböt, és a sárga
szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
Arra a pillanatra.
Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?
semmit se tartva bent, úgy tűnt, magadhoz engedsz.
Arra a pillanatra.
Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?
magadhoz engedtél a bensődet kitárva.
Arra a pillanatra.
Féltél, megárt a bimbózó romantikának,
ha otthonodban a küszöbre hányni látlak
abban a pillanatban.
Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,
ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,
abban a pillanatban.
Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,
ahogy te, úgy tisztult ki bennem a vágy irántad.
Abban a pillanatban.
Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,
bennem a szerelem is úgy tisztult ki szebbre.
Arra a pillanatra.
(Varró Dániel)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.