Későre jár. Leoltom a kislámpát, befekszem az ágyba. Odabújok mellé, és egy puszit nyomok az arcára. Ő elmosolyodik és átkarol. Csöndben fekszem mellete, s a kezét simogatom, míg mindkettőnket el nem nyom az álom.
És akkor a feje tetejére áll minden: kora reggel van, szennyes szürke még minden, és a mobilom élettelen ébresztője pittyeg. Egyedül vagyok… és rá kell jönnöm, nem ez az álom… ez a valóság. S ami még az imént annak tűnt, az már távoli álom csupán.
Meddig kell még, hogy ez így legyen?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.