Visszatértem hosszú idő után. Sok minden történt velem a közel fél év alatt, míg nem írtam.
Történt pár nagy változás, számos dolgot kellett átértékelnem magamban, köztük ezt a blogot, annak szerepét. Olvasgatva a korábbi bejegyzéseket akaratlanul is megjelenik az önkritika, sok-sok iróniával. Felteszem magamnak a kérdés, változtam-e? Ha igen, mégis miben? Annyit tudok csak, hogy nehezen viszonyulok ahhoz, aki voltam, nem tudom, ki leszek, s talán azt sem sejtem közben, most ki vagyok. Nem sok időm volt törődni magammal. A jelen sokszor nehéz, a jövőkép halvány. Maradt a múlt, egy szép nagy temető, hullák a mélyben… Időről időre előkeresek egyet, boncolgatom, de az idő múlásával egyre jobban elrohad, s már nem látszik tisztán semmi. A bejegyzéseim nagyrésze erről szól.
S most itt vagyok. Hol is? Itthon, az ágyban. Ennyi volna? Úgy érzem, lassan tényleg csak ennyi. Nem is élek, vegetálok egyre inkább. Hiányzik valami. Valami, ami kiránt a kényelmes mindennapokból, ami sokkol, ami elgondolkodtat. Ha már így is a múltban szeretek élni, ezt megtalálom benne… mindig volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Talán épp a szenvedés hiányozna? Nem hiszem. Talán csak meg kéne találnom, mi segítene abban, hogy kifejezzem magam, hogy ami itt lapul bent a mélyben, kijuthasson a külvilágra. Mert ha nem figyelek, temetkezem, ide be, magamba, a csonthalmok között üldögélve pedig nem túl vidám az élet, legyen az kívülről szemlélve bármilyen jó és irigylésre méltó. Talán, ha végre időm lesz rá, újra lesz időm magamra, s akkor végre kitakaríthatok, s beengedhetem a napfényt. És többször is fogok ide írni talán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.