Az alábbi kis történet nagyjából egy éve esett meg velem, de a mai napig emlegetem én is, és kb. mindenki, akinek elmeséltem. Így egy év távlatából már eléggé viccesen hangzik, de akkor és ott nagyon nem volt az…  de ha már megtörtént, próbálom a jó oldaláról felfogni. Aki meg olvassa, remélem jól szórakozik , és még véletlenül sem követ el ekkora marhaságot. 

Épp egy szakítás után voltam, ami nagyon megviselt… mai napig sem értem, miért dobott ki az illető. De ez most nem is lényeg. Magam alatt voltam, és keresgéltem valaki olyan után, aki remélhetőleg nem csinálja ezt meg velem újra. Nagyjából 450 profil végigböngészése után maradt három, akit egyáltalán arra érdemesnek találtam, hogy levelet írjak. Ebből kettőhöz még kép sem volt. Természetesen háromból csak egy válaszolt, de gondolom aki próbált már interneten ismerkedni, azt ez egyáltalán nem lepi meg… az az egy viszont, aki válaszolt, nagyon szimpatikusnak tűnt mind a válaszlevél, mind a profilja alapján. Felvett MSN-re, és beszélgettünk…  egyre inkább az volt az érzésem, hogy rokon lélekre akadtam. Hirtelen felvetette, hogy találkozhatnánk valamikor. Én rövid gondolkozás után belementem, elvégre mit veszthetek… éljünk a lehetőséggel. Még aznap, mikor felvett, megbeszéltük, hogy akkor másnap este találkozunk. Nagyon kíváncsi voltam, mert az írása alapján egy igen pozitív kép kezdett kialakulni bennem róla…  már csak egy igazi kép hiányzott volna, úgy tájékoztató jelleggel…  nehogy elszaladjak a randi első percében. És a furcsaságok itt kezdődtek. Akartam neki küldeni magamról egy képet…  amire elég furcsán reagált. Konrétan azt mondta, hogy nem is akar velem találkozni úgy…  szeretné, ha ez meglepetés lenne. Vagy hogy idézzek tőle: „Nem szeretem a képeket.. sosem ezt mutatják, aki vagy... nincs illatuk, nincs ízük, nincs hangjuk... semmi.” (Ezt most nem kommentálom.)
Elég furcsa volt…  de én hülye azt mondtam, ám legyen. Legalább izgalmas lesz. De itt még korántsem volt vége az elkövetett baklövésneknek, de nem ám. Nem akarom nagyon részletezni, de nagyjából már a házasságunkat kezdte előrevetíteni egy nap MSN beszélgetés után (!), én meg lelkesen asszisztáltam ehhez. Aztán eljött a várva várt pillanat, másnap este: megbeszéltük, hogy az Árpád híd budai hídfőjénél találkozunk (ezt legalább háromszor hangsúlyoztam ki), aztán elsétálunk valamerre, mondjuk a Margitszigetre. Sőt…  azt is hozzátettem, ha minden szép és jó, még velem is jöhet apámhoz, ahol épp történetesen üres a ház. Ami ezután következett, az eddigi életem talán legemlékezesetesebb élménye, de semmiképp sem pozitív értelemben.
A találkozó este kilencre volt megbeszélve, én már ott voltam negyed órával előbb. Nagyjából fél óra várakozás után már felhívtam, hogy ugyan hol a jó édes…  szóval, hogy hol van. Kiderült, hogy IQ-bajnokunk a Margitszigetnél állt a hídon, a lejárónál. Mondom remek…  meg ne mozduljon, megyek oda. Elindultam át a hídon csendben káromkodva magamban. Mikor odaértem… először körbesétáltam kétszer oda-vissza, keresve őt. Elfelejtettem megjegyezni, megbeszéltük előre, miről ismerjük majd meg egymást: ő tetőtől talpig zöldbe (?) lesz öltözve. Nekem még ez se volt gyanús, pedig ekkor azért már kezdhettem volna gyanakodni. Szóval ott tartottam, hogy megérkeztem, és keresgéltem valami emberi létforma után, zöldbe öltözve. Sajnos meg is találtam. Kétségbeesetten néztem körbe, hátha mégsem ő az. De bizony ő volt. Megpróbálom jellemezni… nem lesz egyszerű feladat, mert egyszerűen azt a sokkoló látványt nem lehet leírni. Szegénykém annyira csúnya volt, hogy az valami elmondhatatlan… alacsony, kifejezetten fogyatékos kinézetű, a létező legundorítóbb hajjal, amit valaha is láttam, és mindehhez pattanásos arc, valamint vastag fekete keretes szemüveg…  szerencsére a mögötte rejlő elmebeteg tekintetre már nem emlékszem. A ruhája pedig valóban zöld volt. Nagyjából úgy festett, mint aki most fosztott ki egy katonai ruházati boltot: tipikus olajzöld… bakanccsal, hosszan kilógó zöld zoknival. Szerintem még otthon gondolkozott rajta, hogy most a terepszínűt vegye, vagy ezt, de valószínűleg azt első randira túlzásnak ítélhette.
Engem ez a látvány teljesen lesokkolt, ő viszont nagyon megörült nekem, mosolygott rögtön… én meg csak álltam, mint aki azt se tudja, hol van. Ahelyett, hogy azonnal otthagytam volna, elidultam vele a Margitszigetre befelé, kóvályogva, és azon gondolkozva, hogy a jó francba’ fogok én ebből kimászni. De nem hagyott sokat gondolkozni…  a java ugyanis csak ekkor jött. Ahogy mellettem sétált, arról beszélt, mennyire fél a sötétben…  és hogy a bokrokban bárki elbújhat, aki megtámadhat… sőt, biztosan a fákról is megfigyelnek… a bokrokban meg már várnak ránk támadásra készen. És milyen kár, hogy nem hozta a tőrét…  (én itt hálát adtam az égnek). Mindehhez jobbra-balra kapkodta a fejét, mint aki totál paranoiás, és mellé még valami rohama is van. Na ebből elég, gondoltam, és elindultam egy füves rész felé, hogy leüljünk kicsit. A kegyelemdöfést itt kaptam meg…  emberünk száját ugyanis a következő mondat hagyta el a tisztás közepén leülve: „nem szeretem az ilyen nyílt terepeket… a MESTERLÖVÉSZEK MIATT. Igen. Mesterlövészek. És ezt véresen komolyan…  itt már magamban a menekülési terveket fontolgattam, és sürgősen küldtem egy sms-t „anyámnak” (pár barátomnak, hogy mentsenek már ki egy elmebeteg karmai közül…). De ez még mindig nem volt elég. Kaptam én még a jóból…  elkezdte a hátizsákját kipakolni, amiről elmesélte, hogy ez az éjszakai zsákja… mert bizony nappalra és éjszakára nem ugyanazt a felszerelést kell vinni. A zsákból nagyjából – és tényleg nem túlzok – egy heti hidegélelem, konzervek, üdítők és rágcsálnivalók kerültek elő…  valamint még valami. Egy kis tubus…  neeeem, nem síkosító. Rosszabb. Katonai álcafesték… ami az egyik végén fekete, a másik végén zöld – ahogy a lelkes magyarázatból megtudtam. És nagyon imádja a szééép zöld színét és az illatát… (és átszellemülten beleszagol). Hogy ez aztán miért elengedhetetlen kelléke egy első randinak, vagy akárhanyadiknak is, az nem derült ki, de szerintem az előbbiek fényében ez már nem is szorul magyarázatra. Csepp a tengerben, tényleg…
 Táskáját kipakolva sajnos a figyelme megint rám irányult…  olyannyira, hogy elkezdett rámmászni, konkrétan rámfeküdt félig. A hányást elkerülendő ekkor felálltam, és javasoltam, hogy sétáljunk tovább, közben pedig már csak azt figyeltem, merre fussak. Kínomban az egész Margitszigeten végigsétáltam vele, közben gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzek rá, nehogy rémálmaim legyenek…  meg úgy finom utalásképp, hogy nem igazán szimpatikus. Neki ez egyáltalán nem esett le, mert útközben még jobban belelovallta magát a témába, hogy őt a mesterlövészek figyelik, és meg akarják ölni, de nem járnak jól, mert a végén majd ő öli meg őket…  és így tovább.
A sziget végéhez érve gondolkoztam, merre meneküljek…  úgy döntöttem elindulok hévvel haza. A Margit hídi megállóhoz érve megálltam, odafordultam hozzá: „édesem, itt útjaink most elválnak.” Nem esett le neki. Képes volt utánam felszállni a hévre… így leszálltam Árpád hídnál, ahol eredileg találkoznunk kellett volna, és leültem. Odajött hozzám, akkor már sejtve, hogy nincs minden rendben, és megkérdezte, mi a problémám. Kifakadtam: „figyelj…  nem tetszel nekem, nem is lesz köztünk semmi…” És még ő volt felháborodva, hogy én miért nem voltam képes ezt korábban közölni vele. Hogy én őt árvertem…  a végén már odáig jutott, hogy ne is lásson többet, mert meg fog ölni…  és még meg is átkozott (!). Ezek után (végre-valahára) faképnél hagyott.
Én az események hatása alatt elindultam hazafelé…  be akartam rúgni sürgősen, hogy ezt elfelejtsem, de arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg annyi pénz úgysincs nálam (meg valószínűleg annyit egyszerűen nem lehet meginni).

Azóta már-már nosztalgiával gondolok erre vissza, a mesterlövész pedig szállóige lett, érthető módon. Aki nagyon unatkozik, és hasonló élményekre vágyik, ajánlom neki a vakrandit, mint lehetőséget. Minden más épeszű embernek pedig azt mondanám, hogy ennél rosszabb ötlet nincs… randi előtt képet kérni, feltenni pár kérdést, amiből azért levonható az illető szellemi szintje, esetleg kiderül az is, hogy most vajon tényleg Lipótmezőről engedték-e ki. Nem ígérni semmit, azokat meg, akik két óra beszélgetés után csöpögően romantikus képekkel állnak elő, elkerülni messziről. Megmondom, mire gondolok. Az egyetlen információ, amit mesterlövészünk kinézetéről megtudtam randi előtt, a szeme színe volt, ami, tőle idézve: „világosbarna, tele tűzzel és szenvedéllyel.” Kell kommentálnom? Ugye, hogy nem. Más kérdés, miért voltam képes mégis ebbe az egészbe belemenni az intő jelek ellenére. Tapasztalatlanság, kétségbeesés, végtelen naivitás… lehetne sorolni. Az biztos, leckének jó volt. Így utólag meg már sztorinak is jó. A lényeg, hogy mindig figyeljünk oda az intő jelekre…  terepszínű ruha, katonai álcafesték megjelenése kifejezetten rossz előjelnek számít. És persze mindig óvakodjunk a mesterlövészektől… mert köztünk élnek.

-the deviant-